Hétfőn reggel háromnegyed nyolckor álltam a Nagyvárad tér közelében egy megosztott autó mellett, és vártam, hogy az applikáció végre kinyissa.
Két perc, aztán még kettő. A hálózat gyenge volt a felüljáró alatt.
Az ilyen reggelek miatt szoktam korábban indulni. Ha az ember nem tart otthon autót, akkor megtanulja beépíteni a tervbe azokat a perceket, amiket a rendszer elvesz. A foglalás, a séta a kocsiig, a zóna határa, a parkolóhely keresése a célnál.
Cserébe viszont nincs biztosítás, nincs szerviz, nincs téligumi-csere.
Két éve nem volt saját kocsim, és azóta minden utamat percre pontosan meg tudom becsülni. Nem azért, mert szeretem a táblázatokat, hanem mert rákényszerít a rendszer. Ha félórás sávban gondolkodsz, sokat fizetsz. Ha tíz percben, akkor jól jársz.
Az első hónapban még sokat bosszankodtam. Kétszer is előfordult, hogy a lefoglalt autó mellett álltam, és közben lejárt az ingyenes várakozási idő, mert nem tudtam, hogy a foglalás pillanatától ketyeg. Harmadszorra már úgy indultam el otthonról, hogy előre megnéztem, melyik kocsi áll a legközelebb, mennyi az akkumulátor töltöttsége, és hova tudom majd letenni a célnál.
Ez a három adat azóta is minden út előtt megvan, mielőtt hozzáérnék a telefonhoz.
Ez a fajta tervezés valamiért átragadt az élet többi részére is.
Tavasszal ugyanezzel a fejjel ültem neki egy sokkal kellemetlenebb feladatnak, amit három éve tologattam magam előtt.
Nálam a diploma egyetlen hiányzó darabja egy B2-es nyelvvizsga volt, és februárig kellett leadnom a bizonyítványt. Márciusban jöttem rá, hogy egy évem van, és addig nagyjából annyit haladtam, hogy megvettem egy vizsgafelkészítő könyvet, amit ki sem nyitottam.
A szomszédom, aki az emeleten lakik, egy közös liftezés alatt kérdezett rá, hogy mi lett a nyelvvizsgával. Elmondtam. Erre elmesélte, hogy a felesége pár éve pont ugyanígy állt, és a Hollywood Nyelvstúdióban jutott el a középfokig.
Nem hittem el azonnal, ezért leültem, és felírtam öt kérdést, amire választ akartam kapni, mielőtt bárhová beiratkozom:
– mikor tudok járni, ha a gyakorlati napjaim fixek;
– kell-e otthon tanulnom a munka és az egyetem mellett;
– mi történik, ha nem érem el a szintet a határidőig;
– mennyi óra kell nekem konkrétan, nem általában;
– látom-e menet közben, hogy hol tartok.
Az első kettőre a válasz gyorsan megvolt. Foglalás nélkül, a nyitvatartáson belül bármelyik napszakban be lehet ülni, szombaton is, és nincs kötelező házi feladat, mert a gyakorlásra a stúdióban kerül sor.
A harmadik kérdés volt a legfontosabb. A módszerhez garanciát adnak: aki a saját programját végigcsinálja, de a célt nem éri el, díjfizetés nélkül folytathatja, amíg meg nem lesz. Ez a mondat vett le rólam egy komoly terhet, mert a határidő nem tőlem függött.
A negyedik kérdésre az ingyenes próbaórán kaptam választ. Felmérték, hol tartok, és onnantól a maradék utat órákban mértük, nem naptárban.
Az ötödikre pedig az, hogy minden szint végén belső vizsga van, tehát nem magamnak kell megítélnem, hogy jó irányba haladok-e.
Ez az öt válasz együtt győzött meg. Külön-külön mindegyikre találtam volna máshol is valamit, de a Hollywood Nyelvstúdióban mind az öt egyszerre volt igaz, és ez volt az, ami miatt nem húztam tovább a döntést.
Közben elolvastam, hogy a középfokú nyelvvizsga angol nyelvből mind a négy készséget méri: az olvasott és a hallott szöveg értését, az írást és a beszédet. A középfokú nyelvvizsga angol felkészülésről szóló oldaluk azt is leírja, mi a különbség aközött, ha valaki csak a vizsgára gyúr, és aközött, ha előbb valódi B2-es tudást épít fel, és arra jön rá a vizsgatechnika.
Nekem az utóbbi kellett, mert a szakmámban később úgyis használni fogom.
Most októberben tartok a második szintnél, és a februári határidő először nem rémisztő, hanem számolható. Nagyjából úgy, ahogy egy reggeli út a városon át: tudom, hány perc, tudom, hol lassít le, és tudom, mikor kell elindulni.
A Hollywood Nyelvstúdióban ezt a menetrendet kaptam meg, a többit már nekem kell végigcsinálni.